TATABÁNYA - A BÁNYAKÓRHÁZ NŐVÉREI...

A Vértes és a Gerecse hegység hajlatában a bányászatnak köszönhetően alakult ki a város Tatabánya. A bányászok igénye nyomán épült fel az első kórháza, amelynek a fejlődése hosszú évtizedekre elválaszthatatlan volt a szénbányászattól. A fekvőbetegellátás biztosítására a bányatársulat 1898-ban kezdte el a kis bányakórház építését, amely 1900. december 17-től, a belügyminiszter engedélyével kezdte meg működését. Az épület az ótelepi piactéren, a Napsugár Kisáruház mellett állt, és az akkori leírások szerint 50 ágyra rendezték be. Sebészeti, belgyógyászati, valamint fertőző kórteremmel létesült. Az épületben volt világítás, vízvezeték, fürdőszobák. A kórház a maga idejében korszerű, modern intézménynek számított. Az ellátást tovább bővítették egy járványkórházzal (1909.) és egy gyógyszertárral. 1911-re a lakosság száma olyan mértékben megnövekedett, hogy a kórház a bányászfalu és a környező falvak bányászainak igényét már nem tudta kielégíteni. Még 1911-ben hozzákezdtek egy új kórház építéséhez, amely 1912-ben kezdte meg működését.A kórház udvarán folyamatosan építették fel a szükséges épületeket ( hullaház, ravatalozó, kápolna, az orvosok és nővérek lakása, lóistálló stb. ). Az új bányakórház főépülete, – igaz sajnálatos módon romokban-, de még ma is áll. A bányakórház fenntartásáról a bányatárspénztár gondoskodott, fedezte az összes személyi és dologi költségeket.

1940-es évek körül Tatabánya A bányakórház műtője

A viszontagságos évek ellenére, nagy nehézségek árán, a bányakórház együtt fejlődött a bányászattal. Szolgálta az itt élők egészségének megőrzését, szükség esetén helyreállítását. Mára már csak az omladozó falak és a városban élők személyes emlékei idézik a múltat. A város egy másik részében új, korszerű gyógyító egészségügyi centrum alakult ki, amely ma a kor követelményeinek próbál megfelelni.
A kórház a Szent Borbála nevet viseli.A Szent Borbála legendában a vértanú alakja és tisztelete mintegy másfél évezreden át ma is sugárzik. A hírtelen, a váratlan, és a készületlen halál elleni oltalmazónak tekintik. Így vált Szent Borbála a bányászok védőszentjévé, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak, életüket nap, mint nap kockáztatva. Így kapcsolódik össze Szent Borbála alakja a kórházzal, és vált névadójává. Az évszázad során az itt dolgozók tudása, kitartása, önfeláldozó magatartása segítette a kórházat a mindennapi problémák megoldásában, a rá háruló feladatok ellátásában.

 1940-es évek körül – Tatabánya – A bányakórház konyhája

 Hinnétek-e, hogy Szabó István az Esztergomban mély lenézésnek örvendő Tatabányán volt kisgyerek? Hatéves volt, amikor elkerült onnan a család – nem önszántából. Édesapja dr. Szabó István a bányakórház sebészorvosaként dolgozott, nagyapja dr. Szabó Ignác pedig a kiépülő bányatelep, majd Tatabánya első orvosa volt. Ignác több évtizedes orvosi pályafutása alatt a nevéhez köthető a helyi egészségügyi hálózat kiépítése, valamint a modern anya- és csecsemővédelem megszervezése az 1920-as években. (A megyei jogú város díjat nevezett el a filmrendező nagyapjáról a rendszerváltás után, amit évente a legkiválóbb egészségügyi dolgozó kap.)
A II. világháború kirobbanása után a haditermelés szempontjából fontos vállalatokat hadiüzemmé nyilvánították. A Tatabányai Bányaigazgatóság területét is, élére Ullrich Viktor ezredes került. A polgári vezetés is megmaradt, a zsidónak minősülő műszaki és egyéb értelmiségieket hátrébb sorolták, aztán a vidéki zsidóság deportálásakor alig néhányan maradtak, szám szerint heten. Egy vegyészmérnöknek, egy géplakatosnak, egy fogorvosnak, egy műszerésznek, egy bányamérnöknek, egy lakatosnak és Szabó István sebészdoktornak maradt reménye a túlélésre. Ősszel a helyzet súlyosbodott a nyilas hatalomátvétellel. A hadüzemi parancsnokok többsége a visszaemlékezések szerint szélsőjobboldali és erősen antiszemita érzelmű volt, Ullrich ezredes kivételnek számított…
A nyilasok iránt szolgálatkészebb bányaigazgatóval vívott párharcot, hogy mentse védenceit. Ugyan mindkettejüket leváltották decemberre, de az ezredesnek sikerült saját hivatali gépkocsiján kimentenie a komáromi táborba deportált Szabó Istvánt és feleségét, hétéves kislányukat és az akkor hatéves későbbi filmrendezőt. Az apát a tatabányai bányakórházban betegápolói szolgálatot ellátó Assisi Szent Ferenc Lányai női szerzetesrend segítségével áthelyezték a rend által fenntartott budapesti Assisi Szent Ferenc kórházba. A főváros hosszú ostroma alatt Szabó István éjjel-nappal műtött, mentette az életeket, gyógyította a sebesülteket. Az egyik műtét során betegétől diftériát kapott, és az ennek szövődményeként fellépő szívgörcsben halt meg ’45 tavaszán.
A család többi tagja nem tért vissza Tatabányára, Pesten maradt. A filmrendező Szabó István édesapjának állított emléket a ’60-as években forgatott Apa – Egy hit naplója c. alkotásával. A poszt írása közben én mégsem a rendezőre gondoltam a legtöbbet, hanem a nekünk, magyaroknak az Oscar díjas rendezőt megmentő Ullrich ezredesre, akinek élete bizonyítja, hogy az alkalmazkodásnak is vannak határai. A kommunista rendszerben kitelepítették, ott is halt meg 1951-ben…

SZENT ISTVÁN TEMPLOM

Assisi Szent Ferenc Leányai

 

A betegápolást és betegszolgálatot végző nővérek közösségét az osztrák Anna Brunner nővér alapította, aki szerzetesélete első éveit Svájcban, egy klarissza kolostorban töltötte.
1894-ben két társával Budára jött, hogy ferences és klarissza szellemben az elhagyatott betegek szolgálaára szentelje életét. Önkéntes segítőkből álló társai szerzeteséletet akartak élni. Maga az Alapító képezte ki őket, az első 10 nővér 1902-ben tett fogadalmat. A Szabályzat 1904-ben kapta meg az első, püspöki, 1935-ben pedig a pápai jóváhagyást.

A kongregáció jelmondata: Boldogok az irgalmasok!

Apostoli munkaterületük a betegápolás kórházakban, egészségügyi és szociális intézményekben, valamint - a kongregációja karizmája szellemében - magánházaknál.

A kongregáció anyaháza 1910-ben a Tárnok utcában épült fel. A nővérek száma ekkor már meghaladta a százat. 1902-től a következő városokban kezdték meg betegápoló szolgálatukat: Tótmegyer, Zirc, Tatabánya, Celldömölk, Nagyszentmiklós, Balf, Makó, Belényes, Lippa, Kézdivásárhely.
1935-ig 22 házat létesítettek, a következő 10 évben újabb területeket "hódítottak".
Ide tartozott az újpesti Árpád-Kórház, a dorogi Szent Borbála Kórház, az ózdi Bányakórház, a Diósgyőr-Vasgyári Kórház, az érsekújvári Állami Kórház, a kecskeméti Városi Kórház, a deszki Gyermekszanatórium és a mezőhegyesi Állami Kórház.

1950-ben 250 ferences betegápoló nővérnek kellett kivonulnia a kórházakból. Aki tudott, továbbra is megmaradt a betegek szolgálatában.

II. Világháborús emlék a templom mellett ...

SOPRON - Halottak napján emlékezzünk meg róluk is...

1944. december 6-án sújtotta Sopron városát az első, hatalmas ember- és anyagi áldozatokat követelő bombatámadás. Az évfordulón minden évben virágok kerülnek a II. világháborús emlékmű talapzatára.

A szemtanúk emlékezéseiből tudjuk, hogy az iszonyatos eseményt követően, amely a Borsmonostori utcát, a Deák tér környékét, a vasútállomást, a Várkerületet és a Belvárost is érte, a lakosság az utcákra tódult. Aki nem látott hozzá a romok kutatásához, az hazafelé igyekezett, hogy megnézze, mi van hozzátartozóival. Véresen, tépetten, szinte merev tekintettel, a szemhártyára fagyott rémülettel és irtózattal járták az emberek a várost. Szédelegtek a bombatölcsérek peremén, bukdácsoltak a széttépett lovak tetemén. Az emberek orrába csapott a feltépett, szabdalt föld szaga, az enyészet illata, a megbomlott csatornák szörnyű bűze.
A legfontosabb tennivaló az összeomlott házakban, pincékben szorultak életének megmentése, a tüzek lokalizálása, az eltorlaszolt utak szabaddá tétele volt.

A fő célpontokra, a pályaudvarokra zuhant a legtöbb - későbbi felmérés szerint - 78 darab 500 és 1000 kilós bomba. A légitámadás kegyetlen vésővel átszabta a belvárost is. A Szent György utcában hét ház dőlt romba, eltűnt a Templom utcai zsinagóga, a Fegyvertár utca egyes épületeiből kémények meredtek az égnek. A Várkerület nyugati oldalán elpusztult házak mögül előbukkant a középkori nagy bástya íve.
Az Orsolya tér súlyos károkat szenvedett, darabokra törött a tér közepén a Mária kút.

A december 6-i légitámadás halottait Németh Alajos vette számba. Könyvébe 310 nevet sorol fel, egyes kutatók szerint az elhunytak száma a sebesültek elhalálozásával jóval megemelkedett.
A nagy bajban megnyilvánult a soproni emberek segíteni akarása. Három nap alatt a város nagyobb részén helyreállt az áramszolgáltatás, megindult az autóbuszforgalom Sopron és a környező községek között, a vasúti forgalom egy hét múlva folytatódott.
A légitámadásból, mely irtózatosabb volt mindennél, végül is mindenki többet bírt elviselni, mint valaha is elképzelte volna.

sopron.hu

Ez a Sopront támadó B-24J-200 co Liberator, ami annyi kárt okozott nekünk, annyi házat romba döntött. S íme a legénység

 http://www.gondola.hu/cikkek/18990-Az_1944__december_18-i_Sopron_elleni_bombazas_uj_reszletei.html

A lezuhant és darabokra tört repülőgép három légcsavartolla díszíti a sopronbánfalvi Hősi temetőben lévő emlékművet.

Vitéz nemes Molnár László, a 3. „Drótkefe" század legendás első tisztje hazánk egyik legszebb síremléke alatt alussza örök álmát. A szívbe markoló mementót dr. nemes Molnár Gyula ezredes (a később agyonhallgatott) szobrász- művész emeltette hősi halált halt fiának.

A lezuhant és darabokra tört repülőgép három légcsavartolla díszíti az emlékművet.

1944. augusztus 7-én az utolsó pillanatig ragaszkodva a kapott parancshoz feláldozta ifjú életét a haza oltárán.

A honi légvédelmet utasító Szikla-központ súlyos tévedése (vagy amerikai tőrbecsalás, rádiófrekvenciára való ráhangolódás) okozta a vadászpilóta halálát, aki gépéből még ki tudott ugrani, de amint ejtőernyőjén aláereszkedett, lelőtték, ő pedig a káldi Farkas erdőbe zuhant. Hősi halálának híre 1944. augusztus 9-én érkezett meg Sopronba, ahol szülei és testvérei mélységes gyászában osztozott az egész város és az egész ország.

A fiatal hadnagy 25 légi győzelmével az addigi legeredményesebb pilótája volt a Puma vadászosztálynak. Egy új támadási taktikát dolgozott ki az ellenséges vadászgépekkel és bombázókkal szemben, a többszörös túlerőben lévő Mustangok azonban aznap felülkerekedtek. Holttestét augusztus 13-án találták meg a káldi erdőben. Másnap többezres gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára a sopronbánfalvi Hősi temetőben.

http://www.kisalfold.hu/soproni_hirek/a_pumasok_aszara_emlekeznek/2393011/

Huszárok a Vértesben

Az emlékmû felavatására 2013. janu-

Az emlékmû felavatására 2013. január 22-én került sor, Vérteskozmán.

A második világháború magyarországi hadszínterén kevés olyan terepszakasz adódott, ahol a magyar királyi Honvédség alakulatai huzamosabb ideig eredményes harcot folytattak a megszálló szovjet Vörös Hadsereg alakulatai ellen. Ilyen terepszakasznak számított a Vértes hegység is, melynek területén a magyar királyi 1. huszárhadosztáíy, mint az egyetlen magyar lovas seregtest több mint két hónapig tartotta állásait a túlerõben levõ ellenséges csapatokkal szemben. A 4700 fõs, kilenc zászlóaljnyi erõt és kilenc tábori tüzérüteget számláló 1. huszárhadosztály rövid csallóközi újjászervezését követõen 1945. január 10-tõl kapott ismét hadmûveleti feladatokat.

A Vértes hegység területén folytatott harctevékenységeit többnyire a szovjet túlerõ által visszaszorított, vagy az az ellen támadó német kötelékek tehermentesítése céljából hajtotta végre.

Elõször a Vértes nyugati részén foglalt el védõállást, majd a Székesfehérvár és a Balaton között végrehajtott sikeres német elõretöréssel („Konrád III.” hadmüvelet) egy idõben, néhány eredményes ellencsapása folytán egy ideig ellenõrzése alá került a hegység - kedvezõbb védelmet nyújtó - keleti része is. Ezen utóbbi sikeres haditettei nyomán vette birtokba Körtvélyes-, illetve Kõhányás-pusztát is.

E gyéren lakott kis települések elfoglalása az ellenség kemény ellenállása miatt javarészt közelharc árán történt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekezõ szovjet csapatokat lépésrõl-lépésre visszaszorítani.

 

 

Marjai Tamás huszár hadnagy
Kivonat az 52. sz. hu. Ho. Pcs.-ból. 1945. március 1.
Marjai Tamás 4. huszárezred állományába tartozó hivatásos hadnagy fegyverténye

1945. évi január hó 20-30 között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Kőhányás-puszta elleni támadásnál a legsúlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott gyilkos tüzében, mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan megrohamozta a mélységben elhelyezkedett ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő egységet is.

A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes rohamtól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva, rendezetlenül kényszerült visszavonulni. Szakasza elsőként ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le.

A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. huszár osztályt. Marjai hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt és elkeseredett közelharcban áttörte a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, és az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban, öt napon át étlen, szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszott-kúszott marjai hadnagy az orosz védőállásokon át, amíg saját csapataihoz visszatért.

A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, és mindkét lábát térden alul csonkolni kellett.

Marjai Tamás hadnagy a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg.

... még e témához ...

Január végén indult meg a Dunántúlon nagy német páncélos erőkkel a Budapest felmentését célzó támadás. A huszár hadosztály a kapott parancs szerint csatlakozott a támadáshoz. Ez volt a magyar huszárok, - mint fegyvernem, - utolsó nagy csatája. Oroszlány községben gyülekeztek, az első elérendő cél az orosz vonalat áttörve a Vértes déli kijáróinak kézbevétele volt. A támadás január 28.-án indult meg, méteres hóban, 30 fokos hidegben. A huszár hadosztály az ellenség kemény ellenállását megtörve Kőhányás pusztát közelharcban foglalta el. A további előretörés a terep és időjárás viszonyok miatt kegyetlen ember-ember elleni küzdelem volt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekező oroszokat lépésről lépésre vissza szorítani, fától fáig. Hosszas véres küzdelem után kiértek az erdőből a 365 m-es Kotlóhegyen, majd később a 4. Hadik huszárezredből alakított huszárosztály Koltay Zoltán huszár százados parancsnoksága alatt sötétedésben érkezett be. Harc közben igen nagy veszteséget szenvedtek, a századoknak csak maradványai voltak. Az egyetlen megmaradt a 4/3 századparancsnok Kenessey Miklós volt, a század előretörésében három szakaszparancsnokát vesztette el. Súlyosan megsebesültek Merényi Ferenc és Veres Károly zászlósok, Jáger Ferenc őrmester elesett. A legénységben is kb. 50%-os volt a veszteség. Másnap erős orosz ellentámadást vertek vissza, majd meggyőződtek arról, hogy be vannak kerítve, miután felmentő támadásra számítani nem lehetett, elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből. Élelem és lőszer nélkül közelharcban kellett a huszároknak a harcot felvenni, január 31.-én hajnalban indultak el visszafelé. Koltay százados vezette a kitörés élét. A harc közben a 4/3 század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok meg Papp István törzsőrmester és tizenkét huszár érte el a saját vonalat.